Amikor az amerikai író, Lewis Henry Morgan 1851-ben publikálta az indián kultúráról szóló munkáját, az Iroquois-t, a tetoválás hagyománya már a feledésbe merült annál a népnél, amelyet ő olyan színesnek és élénknek írt le és mutatott be. A hittérítők, csakúgy, mint a törzsi háborúk vége, arra kényszerítették a bennszülött népeket, hogy alkalmazkodjanak az európai kultúrához és divathoz, amely azt feltételezte, hogy kevesebb és nem maradandó díszeket fessenek testükre, és ez a tetoválási hagyományok hanyatlásához vezetett.
Az irokéz harcosok tetoválási motívumai, melyeket a Fülöp királlyal vívott harcok idején (1675–1676) viseltek, egységes vonalat alkotnak, amelyek összekötik a fejbőr vonalát a harcban szerzett sebekkel. Egy Manitou-tetoválás a száj mellett és egy, a szegycsont közelébe festett madár. Az alak hátán néhány fejetlen figurát láthatunk, amelyek a megölt ellenségek számát jelölik.
Bár a tetoválás hagyománya egykor nagyon elterjedt volt az északkeleti részen, meglepően kevés történelmi bizonyíték maradt fenn, amely adatokat tudna közölni ezen kitörölhetetlen művészet használatáról, formájáról és jelentéséről. Valójában az egyetlen lényeges bizonyíték erről a régen elhalványult művészetről a 18. század elejéről fennmaradt dokumentumok és néhány tetovált csoportvezetőről megmaradt portré.
Mivel ebben a térségben a tetoválásokat érintő dokumentumok hiányosságokat mutatnak, hála a kevés, befejezetlen és nem túl alapos kutatásnak, én megpróbálok azért néhány tényt tisztázni ezzel a hagyománnyal kapcsolatosan ebben a cikkben. A célom az, hogy megmutassam, mi rejtőzik ezen szimbólumok mögött, a harcos népcsoportok és a tetoválásokról készült fényképek megfigyelésével, amelyeken jól látszanak a harcosok tetoválásai.
A harcosok nyomában
A 18. századig fennmaradt irokéz népek – Mohawk, Oneida, Onondaga, Cayuga, Seneca és Tuscarora – saját magukat az Egyesült Nemzeteknek tartották, ezzel emlékezve arra, hogy a biztonságuk és az erejük a szigorú törzsi törvényekben rejlik. Más csoportok, mint pl. a mohikánok, akik a Mohawkok szomszédai voltak, hamarosan, 1640-ben szövetségre léptek, még akkor is, ha kapcsolatuk néha feszültségekkel telített.
Az irokéz törzsi nemzetek szoros kapcsolatban álltak a többiekkel a házasságok által, és mindig, amikor elhangzott a harci kiáltás, minden hozzájuk kapcsolódó törzset segítségül hívtak. Általánosan beszélve a háború nem természeti erőforrások megszerzéséről vagy új területek meghódításáról szólt, sokkal inkább egy véget nem érő ciklusról, amely rengeteg véres áldozatot és erőszakos halálesetet követelt.
Amint egy irokéz harcos megkapta a férfi rangot, új névvel ajándékozták meg, amelyet egy vezető által tartott listáról kapott. Körülbelül ugyanakkor bíztatták arra a fiatalembert, hogy egyedül botorkáljon a vadonban, míg meg nem találja a saját Manitou-ját, amely majd megvédi őt élete végéig a harcokban. Néha egy ember Manitou-ja a Nap vagy más égitest volt. Azonban, ha a Manitou egy állat volt, akkor annak a bőre vagy tollazata az indiánon volt a harcok és az utazásai során, mivel úgy tartották, hogy azok magukban hordozzák az állat szellemét.
Az Onondaga egy erősen díszített harci fegyver, amely egy nagy háborús vezéré volt, és amely 1760-ból származik. Négy kis karika jelzi, hogy négyszer sebezték meg puskagolyóval. A fegyver egyik oldalán 13 felfegyverzett alak látható. A másik felén részletezve vannak a hadjáratok, amelyeken részt vettek, függetlenül attól, hogy megsérültek-e vagy sem ezek során.
Egy harcos Manitou-ját gyakran a bőrére vagy az arcára festették. Amikor a fiatal harcos álmodott, úgy tartották, hogy ez egy isteni jel vagy az ő asszisztensének figyelmeztetése, aki kapcsolatban állt a mesterrel: a háború istenével (Areskoui) és a teremtővel (az élet mesterével), akiket a Nappal azonosítottak. Ezeket az üzeneteket komolyan kellett venni, bármennyire is abszurdnak tűntek.
Szinte minden irokéz férfi tetoválása megkülönböztető jelnek számított. 1706. augusztus 13-án a holland kereskedő, Evert Wendell feljegyzése alapján egy Tan Na Eedsies nevezetű fiatalember meglátogatta Wendellt New Yorkban, és lezárta a tranzakcióját egy piktogrammal az aláírása mellett. A Tan Na Eedsies című rajz és az arc-, nyak- és mellkasi tetoválásai egyenlőek voltak egy aláírással. Tan Na arctetoválásai etnográfiai hovatartozásának jelképei, amelyekhez egy Manitou-kígyót, számos Manitou-madarat társítanak a homlok és az orr tájékán, ezenkívül még számos tetoválás került a nyakra.
Néha a harcos Manitou-ja a fegyverébe volt vésve. A német író, Johann Kohl 1850-ben találkozott egy wisconsini Ojibway harcossal, akinek egy ilyen gravírozott fegyvere volt. Ez az ember részletesen elmagyarázta fegyverének személyes üzenetét, elmesélte élete álmát és azt a látomást, amelynek köszönhetően megtalálta Manitou-ját, egy sast, amelyre tíz napig vadászott azért, hogy végül megszerezhesse.
A harcosok természetesen katonai fokozatukat, ellenségeiket és rabul ejtett vagy megölt foglyaikat is a fegyverükre gravíroztatták. Személyes tetoválási mintáikat is halálos fegyverükbe vésették. Ez a szokás nemcsak a harcos bátorságát és rátermettségét bizonyította, hanem pszichológiai hatással volt annak ellenségeire, mivel ősi hagyománynak számított az, hogy a fegyverét a harctéren hagyja egy hulla testébe szúrva azért, hogy elismerjék őt győztesnek.
Egy nagyon ritka irokéz fegyver, amely még a 17. századból származik, és amelyet egy massachusettsi harcmezőn felejtettek, minden előbb említett motívumot tartalmazott. Fülöp király háborújának (1675–1676) idejéből származik, és számos arctetoválást találunk rajta, amely sokat elárul a fegyver tulajdonosáról, aki valószínűleg a Seneca vagy Mohawk törzshöz tartozott, a tetoválásaiból ítélve. Egy 1791-ben felfedezett ritka dokumentumból arra következtettek, hogy a körök, amelyeket a fegyverbe véstek, valójában a lefejezett emberek számát jelölték. Más jelek, mint pl. a nyílvesszők, valószínűleg azt jelölik, hogy a harcos hányszor sérült meg a háborúban, ezt az információt más történelmi iratok is alátámasztják. Egy másik érdekes minta egy napégette jelhez hasonlít, amely a harcos ajkaitól az arcáig elnyúlt.
Előbb említettük ebben a cikkben a napelemeket, amelyek madarakat vagy más állatokat testesítettek meg, és amelyeket Manitou-szellemekként ismertek el; általában a testre festették ezeket. A száj mellé elhelyezett tetoválások nem véletlenül jöttek létre, mivel a száj a lélek felé vezető kaput jelentette. Erre a jelentésre lehet alapozni, hiszen az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeumában találunk egy fegyvert, amely egy kígyót jelképez (Manitou), és azt jelenti, hogy a halál elnyeli áldozatait, Edmund Carpenter régész szerint.
Más 18. századi irokéz harcosok portréi hozzák napvilágra a tetoválások jelentéseit. Egy ilyen portré a Mohawk harcosé, Onigoheriagóé, akit egy angliai látogatás során festettek és rajzoltak le 1710-ben. A harcos a fejbőre tövében Manitou- és V alakzatú tetoválásokat viselt, melyek valószínűleg a háborúban szerzett sérülések számát jelölték.
Ennek a harcosnak a Manitou-ja valójában több szimbólumból tevődik össze, amelyek egy madár alakját veszik fel, néhány napelemmel ötvözve. A harcos a mellkasán viselt még egy Manitou-madarat is.
A történelmi források alapján a szegycsont és a mellkas tájékán található V alakú tetoválások az ősi Seneca, Mohawk és Cherokee törzsek idejére utaltak. Úgy tűnik, hogy a szegycsonti tetoválások sokkal hosszabb ideig maradtak fenn, mint az arctetoválások, és ennek egyik későbbi példája egy olajba kicsinyített minta, amely egy Oneida vezetőt örökít meg. A művet 1795-ben készítette Good Peter.
A háborúk szempontjából biztosak lehetünk abban, hogy egy harcos csak azért tetováltatott magára egy Manitou-madarat, hogy megtévessze az ellenséget és észrevehetetlen legyen, így gyorsan mozoghatott.
Egyes törzsek utánozták bizonyos ragadozó madarak trilláját csatakiáltásként, amikor ellenségüket lefejezték. Azt hitték, hogy ezek a madarak a felsőbbrendű lény (a Nap szimbóluma) hírnökei voltak. Úgy tűnik, hogy ez egy ősi kánon, amely által egy harcos madárral azonosul, mivel a harc önmagában csak egy mitikus törekvést jelentett.