Újra visszatérünk Észak-Amerika tetoválási hagyományaihoz, hiszen ez a téma rendkívül gazdag és szinte kimeríthetetlen. A különböző őslakos népek hagyományai azt mutatják, hogy a test tartós megjelölése jóval az európai gyarmatosítás előtt jelen volt a kontinensen.
A tetoválások azonban nem alkottak egyetlen, egységes „észak-amerikai indián” hagyományt. Jelentésük, formájuk és elkészítési módjuk népenként és területenként változott. Lehettek a társadalmi helyzet, a harci teljesítmény vagy a közösségi hovatartozás jelei, kapcsolódhattak vallási és spirituális elképzelésekhez, de egyes közösségekben gyógyító célokat is tulajdonítottak nekik.
Az európaiak érkezését követő évszázadokból utazók és misszionáriusok számos beszámolót hagytak hátra ezekről a hagyományokról.
A korai európai beszámolók
A 19. század végére számos hagyomány már átalakult vagy visszaszorult, ezért a kutatók számára különösen értékessé váltak a 17–18. századi utazók és misszionáriusok feljegyzései.
A. T. Sinclair kutató 1909-ben jelentette meg Tattooing of the North American Indians című tanulmányát az American Anthropologist folyóiratban. Munkájában jelentős mennyiségű korábbi forrást gyűjtött össze, és Észak-Amerika különböző területeinek tetoválási szokásait igyekezett rendszerezni.
A legérdekesebb korai leírások között találjuk azokat a francia utazókat és misszionáriusokat, akik Új-Franciaország területén kapcsolatba kerültek az irokéz nyelvű népekkel.
Gabriel Sagard récollet misszionárius a 17. század első felében írt a huron-wendat és a velük kapcsolatban álló népek testdíszítési szokásairól. Beszámolóiban megemlítette, hogy egyes férfiak arcán és testén kígyókat, gyíkokat, mókusokat és más állatokat ábrázoló tartós minták voltak. Különösen elterjedtnek írta le ezt a szokást a franciák által akkoriban „Tobacco Nation”-nek nevezett petun nép körében.
A bőrt apró szúrásokkal dolgozták meg, majd a sebekbe sötét pigmentet juttattak. Sagard számára feltűnő volt az a kitartás, amellyel az emberek a fájdalmas folyamatot viselték.
A korabeli európai beszámolók nyelvezete gyakran lenéző volt, és a számukra idegen szokásokat „vadnak”, „furcsának” vagy „hiúnak” nevezték. Ezek a megjegyzések legalább annyit árulnak el a 17. századi európai megfigyelők világképéről, mint magukról az őslakos hagyományokról.
A jezsuita misszionáriusok feljegyzései
A 17. századból további részletes leírások maradtak fenn a francia jezsuita misszionáriusok jelentéseiben. Ezeknek a dokumentumoknak jelentős részét később a Jesuit Relations néven ismert gyűjteményben adták közre.
A misszionáriusok Új-Franciaország különböző területein dolgoztak, ezért számos nép szokásairól készítettek feljegyzéseket. Ezek alapján egyértelmű, hogy a tetoválás több észak-amerikai őslakos közösségben jelen volt, bár gyakorisága és jelentése területenként jelentősen eltért.
Francesco Giuseppe Bressani jezsuita misszionárius 1653-ban részletesen beszámolt az általa megfigyelt tartós testdíszítésről. Leírása szerint tűket, hegyes eszközöket vagy tüskéket használtak a bőr megszúrására. A minták között állatok és más alakok is megjelentek, többek között sasok és kígyók.
A frissen megszúrt bőrbe porított szenet vagy más sötét színezőanyagot dörzsöltek, amely a sebbe jutva tartóssá tette a rajzot. Bressani azt is megjegyezte, hogy bizonyos közösségekben rendkívül elterjedt volt ez a gyakorlat.
A nagyobb testfelületek tetoválása hosszadalmas és fájdalmas lehetett, és a korabeli beszámolók betegségekről, lázról, illetve súlyos szövődményekről is említést tesznek. Ezeket a leírásokat azonban érdemes a misszionáriusok saját kulturális és vallási nézőpontjának figyelembevételével olvasni.
A tetoválások spirituális jelentése
Az észak-amerikai őslakos tetoválás számos közösségben túlmutatott a test egyszerű díszítésén.
Egyes hagyományokban a tetoválás vallási vagy spirituális jelentéssel rendelkezett, kapcsolódhatott életfordulókhoz, társadalmi szerepekhez, személyes teljesítményekhez vagy a túlvilágról alkotott elképzelésekhez.
Különösen érdekes példát találunk a lakota hagyományok között.
Egy 19. század végén lejegyzett beszámoló szerint a tetoválásnak szerepe lehetett a halál utáni utazásban. A történet szerint a halott lelke a „Many Lodges” felé vezető úton haladt, ahol egy idős asszony ellenőrizte, hogy viseli-e a megfelelő jeleket.
A homlokon, csuklón vagy állon található tetoválások igazolták, hogy a lélek továbbhaladhat. Akinek nem voltak ilyen jelei, azt visszaküldték az élők világába, ahol nyugtalan szellemként kellett bolyongania.
Ez jól példázza, hogy bizonyos közösségekben a tetoválás nem pusztán esztétikai jel volt: az ember spirituális identitásának részévé válhatott.
Gyógyító tetoválások
Több észak-amerikai őslakos közösségben a tetoválásnak gyógyító szerepet is tulajdonítottak.
Az ojibwe hagyományokról szóló 19. századi etnográfiai feljegyzések például említenek olyan tetoválásokat, amelyeket fejfájás, neuralgia és fogfájás kezelésére alkalmaztak.
A bőrt apró tűkkel – korábban pedig halcsontokkal vagy kihegyezett csontdarabokkal – szúrták meg, majd finomra őrölt szenet, kormot vagy későbbi időszakokban puskaport juttattak a bőrbe.
Fejfájás esetén a jelek gyakran a halánték környékére kerültek. Fogfájásnál vagy neuralgiánál kisebb pontokból vagy vonalakból álló mintákat készíthettek az arc megfelelő területére. A kezelés spirituális elképzelésekhez is kapcsolódott: a betegség okát bizonyos esetekben természetfeletti erők működésével magyarázták.
A mai orvostudomány szempontjából természetesen ezeket nem tekinthetjük bizonyított gyógyászati kezeléseknek, történelmi szempontból azonban fontos példái annak, hogy a tetoválás milyen sokféle szerepet tölthetett be.
A harcosok tetoválásai
A tetoválások egyes közösségekben a harcosok tetteinek és társadalmi tekintélyének megörökítésére is szolgáltak.
Korai európai források olyan testjelekről számoltak be, amelyek katonai teljesítményekhez, ellenségekkel való összecsapásokhoz vagy más jelentős eseményekhez kapcsolódtak.
A 17. századi jezsuita feljegyzések között is találunk olyan történeteket, amelyek szerint egyes irokéz harcosok testén a hadjáratokhoz és legyőzött ellenfelekhez kapcsolódó jelek szerepeltek.
Ezeket azonban nem érdemes egyszerűen valamiféle modern „eredménytáblaként” értelmezni. A jelek jelentése összefügghetett a harcos személyes történetével, rangjával, közösségi szerepével és spirituális világával is.
Több volt, mint testdíszítés
Észak-Amerika őslakos népeinek tetoválási hagyományai rendkívül sokfélék voltak. Nem létezett egyetlen egységes „indián tetoválás”: a kontinens különböző népei saját motívumokat, technikákat és jelentéseket alakítottak ki.
A tetoválás lehetett díszítés, a társadalmi helyzet vagy a közösségi identitás jele, harci teljesítmény emléke, gyógyító rítus vagy a spirituális világgal való kapcsolat része.
A korai európai beszámolók sokszor előítéletes nyelvezete ellenére ezek a dokumentumok ma értékes történeti források. Segítségükkel bepillantást nyerhetünk olyan tetoválási hagyományokba, amelyek közül sok a gyarmatosítás és az asszimiláció következtében később visszaszorult vagy jelentősen átalakult.
A fennmaradt feljegyzések ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy a tetoválás Észak-Amerikában nem új keletű divat. Sok őslakos közösség kultúrájában évszázadokon át az identitás, a hit, az emlékezet és az emberi test közötti kapcsolat egyik kifejezési formája volt.