Tetoválások az ókori Görögországban. Ha eddig olyan civilizációkról beszéltünk, amelyekben a tetoválás a nemesség, a közösséghez tartozás, a társadalmi rang, a védelem vagy az istenekhez való közelség jelképe lehetett, akkor az ókori Görögország és Róma a tetoválástörténet egészen más oldalát mutatja meg. A görög–római világban a bőrön létrehozott maradandó jelek gyakran nem a szépséghez, hanem a büntetéshez, rabszolgasághoz, fogsághoz és megszégyenítéshez kapcsolódtak. Ebből a világból származik az a szó is, amelyet ma egy nehezen eltörölhető társadalmi bélyeg leírására használunk: a stigma.
Tetoválások, görögök és „barbárok”
Az ókori görög világban a tetoválás erősen összekapcsolódott azokkal a népekkel, akiket a görögök idegennek vagy „barbárnak” tekintettek.
A legismertebb példák közé tartoznak a trákok. A görög művészetben a trákokat – különösen a trák nőket – időnként geometrikus és figurális testmintákkal ábrázolták a karjukon, lábukon és más testrészeiken.
A perzsák szintén alkalmaztak maradandó testjelöléseket.
Hérodotosz beszámolója szerint a thermopülai csata után, Kr. e. 480-ban, Xerxész perzsa király elrendelte, hogy bizonyos fogságába került thébaiakat királyi jelekkel bélyegezzenek meg.
A perzsa világban az ilyen jelölések az alávetettséget és az uralmat is kifejezhették.
A görögök később maguk is elkezdték használni a tetoválást vagy más maradandó testjelölést büntetésre és azonosításra.
Itt jelenik meg az egyik alapvető különbség a görög–római stigma és számos törzsi tetoválási hagyomány között:
sok esetben a stigmát nem az választotta, aki viselte.
Rákényszerítették.
A díszítéstől a büntetésig
A görög társadalomban a tetoválás erősen negatív jelentést kapott, amikor rabszolgák, foglyok és bűnözők megjelölésére kezdték használni.
A cél egyszerű volt.
Egy maradandó jel könnyen azonosíthatóvá tette az embert.
Egy megszökött rabszolga lecserélhette ruháját, másik városba menekülhetett, vagy szabad embernek próbálhatta kiadni magát.
A homlokon vagy a kézen viselt jel azonban sokkal nehezebben volt elrejthető.
A tetoválás így az ellenőrzés eszközévé vált.
Nemcsak fizikai büntetés volt, hanem társadalmi is: a személy egész életében a testén viselte státuszának vagy bűnének bizonyítékát.
A rómaiak átvették és továbbfejlesztették a test megjelölésének ezt a gyakorlatát.
Rabszolgák és bűnözők tetoválása a római világban
Görög és római források számos alkalommal említenek stigmata jeleket viselő rabszolgákat és elítélteket.
A jelek lehettek betűk, rövidítések vagy más feliratok, amelyek a személy státuszára vagy büntetésére utaltak.
Az ókori irodalomban megszökött rabszolgák arcára írt, nehezen elrejthető feliratokról is olvashatunk.
Petronius híres Satyriconja például olyan jelenetet is tartalmaz, amelyben szereplők úgy próbálnak szökött rabszolgának álcázódni, hogy hasonló arcfeliratokat utánoznak.
Modern beszámolókban gyakran találkozunk egy olyan mondattal, amelynek jelentése körülbelül:
„Állíts meg, szökött rabszolga vagyok.”
Az, hogy szökött rabszolgákra szöveges jeleket helyeztek, jól dokumentált, de fontos pontosítani: nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy ez az egyetlen pontos mondat lett volna a Római Birodalom egészében alkalmazott általános szabvány.
„Az adó kifizetve” – bonyolultabb történet, mint elsőre látszik
A római rabszolgák tetoválásával kapcsolatban az egyik legismertebb történet szerint az Asia provinciába szállított rabszolgákra az „adó kifizetve” jelentésű jelet tetoválták.
A történet alapja egy fontos, Epheszoszban előkerült jogi felirat, amelyet Customs Law of Asia, illetve Lex Portorii Asiae néven ismerünk.
A Kr. u. 62-ben közzétett felirat a római Asia provincia vámszabályait tartalmazza.
Egyik részében olyan jel vagy pecsét alkalmazását említi a rabszolgákon, amely azt igazolta, hogy utánuk megfizették a vámot.
Az idők során egyes kutatók ezt tetoválásként vagy testre helyezett maradandó jelként értelmezték.
Mások szerint azonban elképzelhető, hogy egy nyakban viselt jelzőre vagy más azonosító tárgyra erősített pecsétről volt szó.
Ezért az a kép, amely szerint egy római rabszolga homlokán szó szerint a „Tax paid” felirat szerepelt, lehetséges értelmezés, de nem tekinthető teljes bizonyossággal igazolt ténynek.
Platón és a test megbélyegzése mint büntetés
Számos görög és latin szerző említi a test maradandó megjelölését büntetésként.
Különösen világos példát találunk Platónnál.
A Törvények című művében a filozófus a templomrablás büntetéséről ír.
Ha az elkövető rabszolga vagy idegen volt, Platón azt javasolta, hogy bűnét vagy szerencsétlenségét írják rá a homlokára és a kezére, majd korbácsolják meg és űzzék el.
Ez az egyik legegyértelműbb bizonyítéka annak, hogy a görög világban a bőr maradandó megjelölése a társadalmi büntetéssel is szoros kapcsolatban állt.
Caligula és a stigma mint megalázás
A tetoválás és a megbélyegzés nem kizárólag rabszolgákat érinthetett.
A római történetíró Suetonius arról számol be, hogy Caligula császár még magas rangú emberek megcsonkítását vagy megjelölését is elrendelte, mielőtt bányákba, útépítésre vagy más büntetőmunkára küldte őket.
Egy szabad ember vagy a felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó személy számára az ilyen büntetés további jelentést hordozott.
A stigma jelképesen a szabadságuktól és becsületüktől megfosztott emberek státuszára süllyesztette őket.
Orpheusz és a tetovált trák nők
A tetoválás és a trák világ kapcsolata látványosan jelenik meg a görög művészetben.
Számos Kr. e. V. századi görög váza ábrázolja a legendás zenész, Orpheusz halálát.
A mítosz szerint felesége, Eurüdiké elvesztése után Orpheuszt végül trák nők ölték meg.
A vázaképeken különféle fegyverekkel támadják: lándzsával, késsel, baltával, kövekkel és más tárgyakkal.
Van azonban egy rendkívül érdekes részlet.
Sok ábrázoláson a trák nők tetoválásokat viselnek.
Karjukon, olykor lábukon vonalak, pontok, cikkcakkok, spirálok, stilizált állatok és egyéb geometrikus formák jelennek meg.
Egy Hermonax festőnek tulajdonított, körülbelül Kr. e. 470–450-re datált váza tetovált trák nőket ábrázol, amint Orpheuszra támadnak.
Ezek a képek a trák tetoválási hagyomány legfontosabb vizuális forrásai közé tartoznak.
Több ókori hagyomány is megpróbálja megmagyarázni a trák nők tetoválásait. Egyes változatok büntetéssel, mások társadalmi ranggal, szépséggel vagy magával Orpheusz történetével hozzák őket összefüggésbe.
Azt az állítást azonban, hogy a nők kifejezetten Orpheusz megölésének emlékére tetováltatták volna magukat, és ezzel férjeiket akarták volna figyelmeztetni a hűtlenség következményeire, inkább későbbi értelmezésként kell kezelnünk, nem bizonyított történelmi tényként.
Római katonai tetoválások – mit tudunk valójában?
Az egyik legérdekesebb kérdés a római katonák megjelölése.
Idővel elterjedt az az elképzelés, hogy a római legionáriusok a birodalmi sast vagy saját légiójuk jelképét viselték tetoválásként.
Valóban létezik egy fontos forrás, amely katonai újoncok megjelöléséről beszél.
A római katonai író, Vegetius, aki valószínűleg a IV. század végén vagy az V. század elején írt, megemlíti, hogy az újonnan besorozott katonát nem kellett azonnal megszúrva készített hivatalos jellel megjelölni.
Először próbára kellett tenni.
Csak azután kaphatta meg a jelet, hogy bebizonyította: fizikailag és emberileg is alkalmas a katonai szolgálatra.
Ez a leírás rendkívül fontos a katonai tetoválás történetében.
Vegetius azonban nem írja le pontosan, hogyan nézett ki a jel.
Lehetett:
- az alakulat jelképe;
- birodalmi jel;
- rövidítés;
- adminisztratív jelzés;
- vagy valamilyen más hivatalos szimbólum.
Időnként feltételezték, hogy a római sas vagy a légió emblémája lehetett, de ehhez nincs elegendő bizonyíték.
Tetováltak voltak Hadrianus katonái?
Népszerű állítás, hogy a Hadrianus falánál szolgáló legionáriusok és segédcsapatok katonai tetoválásokat viseltek.
Az elképzelést többek között Lindsay Allason-Jones brit római régészeti szakértő is népszerűsítette.
A probléma azonban az időrend.
Hadrianus Kr. u. 117–138 között uralkodott, Vegetius viszont több mint két évszázaddal később írt.
Vegetius szövege bizonyítja, hogy a késő római hadseregben létezett valamilyen hivatalos testjelölési gyakorlat, de ebből nem következik automatikusan, hogy ugyanezt a módszert Hadrianus falánál is minden katonán alkalmazták a II. században.
Érdekes hipotézis, de hipotézisként kell kezelni.
Aëtius és a tetoválás egyik legkorábbi technikai leírása
Az ókori tetoválási technika egyik legérdekesebb forrása a VI. századból származik.
A bizánci orvos, Amidai Aëtius hatalmas orvosi gyűjteményében részletes leírást őrzött meg a stigma elkészítéséről.
Leírja, hogy ilyen jelek előfordultak az arcon és a test más részein, és külön megemlíti a katonák kezén látható jeleket.
A festék receptje több összetevőt tartalmazott:
- elégetett vagy előkészített növényi anyagot;
- korrodált bronzot;
- növényi gubacsokat;
- vitriolt;
- ecetet;
- vizet;
- póréhagymalevet.
A régi fordítások különböző arányokat adnak meg a hozzávalók között.
Helyesebb azonban az eredeti történelmi arányokat megtartani, mint automatikusan modern grammértékekre átszámítani őket, mivel az ókorban használt mértékegységek pontos értéke helyenként és koronként is változhatott.
Hogyan készült a tetoválás?
Aëtius leírása alapelvében meglepően hasonlít a hagyományos kézi tetoválási technikákhoz.
Először előkészítették a területet.
A mintát felrajzolták a bőrre.
Ezután a bőrt tűkkel ismételten megszurkálták addig, amíg vérzés nem jelentkezett.
Ezután a pigmentet beledörzsölték a frissen megszúrt felületbe.
Az alapelv tehát:
ismételt szúrás + pigment bejuttatása a bőrbe.
Ez az elv áll a modern tetoválás mögött is.
A hatalmas különbséget a mélység szabályozása, az eszközök, a pigmentek, a higiénia és a fertőzések megelőzése jelenti.
Egy ilyen ókori eljárás ma professzionális tetoválóstúdióban rendkívül kockázatosnak számítana.
KERETES RÉSZ: Mit jelent a „stigma”?
A stigma szó a görög nyelvből származik.
A stizein ige jelentése nagyjából „megszúrni”, „megjelölni” vagy „szúrással jelet készíteni”.
A stigma az így létrejött jel volt.
Az ókori szövegek nem mindig tesznek pontos különbséget a tetoválás, a bélyegzés és olykor az égetéssel létrehozott jelölés között.
Ezért a történészeknek mindig a szövegkörnyezetből kell következtetniük arra, milyen technikát használhattak.
A görög–római társadalomban a rabszolgára vagy bűnözőre helyezett stigma nem pusztán fizikai jel volt.
A társadalmi lealacsonyítás szimbóluma is lett.
Innen ered a stigmatizálás mai jelentése is: valamilyen tulajdonság vagy jel összekapcsolása szégyennel, becstelenséggel vagy társadalmi kirekesztéssel.
Tetoválások eltávolítása az ókorban
Ha a tetoválás a rabszolgaság vagy a bűn jele lehetett, természetes, hogy voltak olyan emberek is, akik meg akartak szabadulni tőle.
Görög és római orvosok különböző módszereket írtak le a stigmák eltávolítására.
Aëtius több ilyen receptet is megőrzött.
Az egyik mészhez vagy gipszhez és nátrium-karbonáthoz hasonló anyagokat használt.
Egy másik borsot, rutát és mézet tartalmazott.
Az eljárás sokkal brutálisabb volt, mint a modern módszerek.
A területet salétrommal vagy más maró hatású anyaggal kezelték, majd gyantát alkalmaztak rá és néhány napig bekötve tartották.
Ezután a tetoválást tűvel újra megszurkálhatták egészen a vérzésig, majd sót szórtak a sebekre.
Később különféle elkészített szereket kentek rá, és ismét bekötötték.
Aëtius szerint a jeleket körülbelül húsz nap alatt jelentős heg nélkül el lehetett távolítani.
A modern orvostudomány szempontjából ezt az állítást erős fenntartásokkal kell kezelni.
A módszer gyakorlatilag egy újabb kontrollált sérülést hozott létre a bőrben, komoly fertőzés-, kémiai égés- és hegesedésveszéllyel.
Más ókori eltávolítási módszerek
Nem Aëtius volt az egyetlen szerző, aki ilyen eljárásokat ismertetett.
A görög–római források különböző recepteket őriztek meg, amelyek célja a pigment eltávolítása vagy a pigmentet tartalmazó bőrréteg roncsolása volt.
Egyes receptek növényeket, ásványokat, természetes savakat és más maró anyagokat tartalmaztak.
Olyan leírások is fennmaradtak, amelyek mai szemmel igen furcsának tűnnek, például állati ürülék és ecet keverékének alkalmazása.
A modern tetoválás szempontjából ezek a módszerek inkább a bőrcsiszolás, a kémiai kauterizáció és a traumás bőreltávolítás kombinációjára hasonlítanak.
Majdnem két évezrednek kellett eltelnie, mire megjelentek a pigmentet célzottan bontó modern lézeres rendszerek.
Theophilos és a két „arcára írt” szerzetes
A test megbélyegzésének történetében egy látványos epizód a későbbi Bizánci Birodalomban játszódott le.
A képromboló viták időszakában Theophilos bizánci császár – aki 829 és 842 között uralkodott – üldözte Theodorosz és Theophanész szerzetes testvérpárt.
Ők az ikonok tisztelete mellett álltak ki.
836-ban, miután nem voltak hajlandók feladni álláspontjukat, homlokukra és arcukra tizenkét jambikus verssort írtak, illetve véstek.
Emiatt a két férfi később Graptoi, vagyis nagyjából „a megírtak” vagy „a feliratozottak” néven vált ismertté.
Nem egyszerűen obszcén versekről volt szó, ahogyan azt néhány népszerű történet állítja.
A szöveg célja a nyilvános megszégyenítés volt, és az, hogy eretnekként és bűnösként mutassa be őket.
Ez az ókori stigma gondolatának feltűnő továbbélését mutatja: a test olyan felületté vált, amelyre a hatalom nyilvánosan ráírhatta az ember „bűnét”.
Constantinus és az arc védelme
Nagyon fontos változás történt Nagy Constantinus uralkodása alatt.
Körülbelül Kr. u. 315–316-ban Constantinus olyan törvényt adott ki, amely a bányamunkára vagy gladiátori szolgálatra ítélt emberek megjelölésével foglalkozott.
A törvény nem tiltotta be teljesen a test megbélyegzését.
Azt azonban megtiltotta, hogy a jelet az arcra helyezzék.
A büntetést továbbra is feltüntethették a kézen vagy a lábszáron.
A szöveg indoklása rendkívül érdekes: az ember arcát az égi szépség képmására formálták, ezért azt nem szabadott beszennyezni.
Ez a változás a testtel kapcsolatos keresztény szemlélet fejlődésében is fontos.
Constantinus azonban nem 325-ben tette a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává.
A 313-as milánói ediktum biztosította a keresztények számára a szabad vallásgyakorlást.
A niceai kereszténység csak 380-ban, I. Theodosius császár uralkodása alatt, a thesszalonikéi ediktummal vált a birodalom hivatalos vallásává.
Betiltotta az egyház a tetoválást 787-ben?
Ez a tetoválástörténet egyik legtöbbször megismételt állítása.
Gyakran olvashatjuk:
„I. Hadrianus pápa 787-ben betiltotta a tetoválást.”
A probléma az, hogy ebben a formában ez nem igaz.
787-ben tartották a II. niceai zsinatot, I. Hadrianus pápa jóváhagyásával.
A zsinat elsősorban a képrombolás kérdésével és a vallási képek tiszteletének jogosságával foglalkozott.
Nincs olyan zsinati kánon, amely egyetemesen betiltotta volna a tetoválást.
Ugyanakkor egy pápai misszió és egy Angliában, Northumbriában 786–787 körül tartott egyházi tanácskozás jóval árnyaltabban tárgyalta a test megjelölését.
A dokumentumok különbséget tettek a pogány okból készített jelek és az „Istenért” vállalt testjelölések között.
Más szóval a keresztény célú tetoválást nem feltétlenül kezelték ugyanúgy, mint a pogánynak tekintett testjelöléseket.
Ez a különbség rendkívül fontos.
A tetoválás nem tűnt el a keresztény világból
Emiatt az az állítás sem helyes, hogy a tetoválás a keresztény Európában teljesen ismeretlen lett volna egészen a XIX. századig.
Bizonyos európai területeken valóban ritkábbá vált, de nem tűnt el.
A Szentföldre utazó keresztény zarándokok különböző korszakokban továbbra is viseltek vagy készíttettek maradandó vallási jeleket.
Kereszteket, Krisztus nevét, jeruzsálemi szimbólumokat és más zarándokjeleket évszázadokon keresztül tetováltak.
A jeruzsálemi keresztény zarándoktetoválás hagyománya egészen a modern korig fennmaradt.
A stigmától a választott tetoválásig
Talán a görög–római tetoválások és a mai tetoválás közötti legfontosabb különbség maga a választás.
Egy modern tetoválóstúdióban a tetoválás normális esetben annak az embernek a saját döntése, aki viselni fogja.
Az ókori Görögországban és Rómában azonban sok olyan jelet, amelyet ma tetoválásnak neveznénk, éppen ellenkező céllal alkalmaztak.
Azt mondták:
ez az ember rabszolga.
ez az ember megszökött.
ezt az embert elítélték.
ez az ember egy intézményhez tartozik.
A test így maradandó dokumentummá vált.
A hatalom ráírhatta az ember bőrére annak jogi vagy társadalmi identitását.
Éppen ez a használat magyarázza, hogy a görög–római világ miért járult hozzá ilyen erősen a tetoválás és a stigma fogalmának összekapcsolásához.
Ez a tetoválástörténet egyik legsötétebb, ugyanakkor egyik legizgalmasabb időszaka.
A görög vázákon ábrázolt tetovált trák nőktől a megbélyegzett rabszolgákon és hadifoglyokon át a római katonákig és elítéltekig a bőrön viselt maradandó jelek a hatalomról, a hovatartozásról, a szégyenről és az identitásról meséltek.
És az a szó, amely egykor a rabszolga vagy elítélt bőrébe szúrt jelet jelentette, mindmáig fennmaradt.
Stigma.