Tengerészektől királyokig – a tetoválás tengeri öröksége
A horgony, a fecske, a vitorlás hajó, a sárkány vagy a szívbe írt szeretett név ma a klasszikus tetováláskultúra legismertebb motívumai közé tartozik, a tengerész tetoválások. Sok ilyen minta azonban nem egyszerűen egy régi grafikai stílus része. Mögöttük évszázados tengerészeti hagyományok, hosszú utazások, veszélyes tengeri átkelések és személyes történetek húzódnak. A modern nyugati tetováláskultúra történetében a matrózok szerepe megkerülhetetlen – de a történet a kikötőkből hamarosan a királyi udvarokig is eljutott.
A tetoválás útja a perifériától a hétköznapokig
A tetoválást Európában hosszú időn keresztül gyakran a társadalom bizonyos csoportjaihoz kapcsolták: tengerészekhez, katonákhoz, munkásokhoz, foglyokhoz, cirkuszi előadókhoz, később motoros szubkultúrákhoz.
Ez azonban mindig csak a történet egyik része volt.
A tetoválás ugyanis időről időre a társadalom legmagasabb rétegeiben is divattá vált.
Napjainkra pedig az egykor különlegesnek vagy lázadónak tartott testművészet a nyugati világ jelentős részén hétköznapi jelenséggé vált.
Egy 2015-ös YouGov-felmérés szerint a brit felnőttek 19 százalékának volt legalább egy tetoválása, a 25–39 évesek között pedig az arány elérte a 30 százalékot.
Ez az adat ma már nem tekinthető friss országos statisztikának, ugyanakkor jól mutatja, hogy a tetoválás már több mint egy évtizeddel ezelőtt is messze túllépett a szűk szubkultúrák határain.
Politikusok családtagjai, színészek, zenészek, sportolók és más közismert személyiségek tetoválásai rendszeresen megjelennek a médiában.
Samantha Cameron például egy apró delfint viselt a bokáján. Charlize Theron lábán egy virág, bokáján pedig egy koi hal látható. Angelina Jolie tetoválásai önmagukban is jelentős szerepet játszottak abban, hogy a testművészet egyre inkább bekerült a mainstream kultúrába.
David Beckham pedig az egyik legismertebb példája annak, hogyan válhatnak a tetoválások egy híresség vizuális identitásának részévé.
Érdekesség, hogy Victoria nevét dévanágari írással viselő tetoválását hosszú időn át hibás „Vihctoria” feliratként emlegették. Később nyelvészeti szakértő arra hívta fel a figyelmet, hogy az átírás valójában védhető a név hindi kiejtése alapján.
Maga a vita is jól mutatja, milyen gyorsan keletkeznek és terjednek a tetoválásokhoz kapcsolódó történetek és legendák.
Joseph Banks találkozása a polinéz tetoválással
A modern angol nyelvű tetováláskultúra történetében meghatározó szerepe volt James Cook csendes-óceáni expedícióinak.
Cook első útján, 1768 és 1771 között, a hajó fedélzetén utazott a fiatal természettudós Joseph Banks is.
Tahitin Banks részletesen megfigyelte a helyiek testdíszítési szokásait.
Az általa használt angol tattow szó a polinéz – pontosabban tahiti – tatau kifejezésből került az angol nyelvbe.
A szót gyakran a hagyományos tetoválóeszköz ritmikus kopogásával is kapcsolatba hozzák.
Banksot egyszerre lenyűgözte és értetlenül hagyta a gyakorlat.
Megfigyelése szerint szinte minden felnőtt viselt valamilyen maradandó testmintát, miközben ő nehezen értette meg, miért vállalnak az emberek jelentős fájdalmat érte.
Korának európai szemléletét tükrözve még azt is feltételezte, hogy a szokás mögött valamiféle „babona” állhat.
Ma már természetesen tudjuk, hogy az óceániai tetoválások jelentése ennél összehasonlíthatatlanul összetettebb lehetett: identitást, társadalmi helyzetet, családi kapcsolatokat, szépséget, életszakaszokat és spirituális jelentéseket egyaránt közvetíthettek.
Hogyan készült a tahiti tatau?
Banks különösen pontos leírást hagyott hátra magáról a technikáról.
A tetoválóeszközöket csontból vagy kagylóból készítették.
Az eszköz alsó részén több éles fog helyezkedett el – Banks szerint a feladattól függően akár háromtól húszig.
A pigmenthez sötét, koromszerű anyagot használtak.
A fogazott eszközt pigmentbe mártották, majd egy másik pálcával gyors ütéseket mértek rá.
Minden ütés apró pontokban juttatta a festékanyagot a bőrbe.
Banks azt is megfigyelte, hogy az eszköz elég mélyre hatolt ahhoz, hogy az ütéseket vér vagy szövetnedv megjelenése kövesse.
Az alapelv tehát ugyanaz volt, mint minden valódi tetoválásnál:
a pigmentet a bőr felszíne alá kellett juttatni ahhoz, hogy tartós maradjon.
A különbség az eszközökben, a sebességben, a mozdulatokban és természetesen a higiéniai körülményekben rejlett.
Cook matrózai és a tetoválás terjedése
Cook expedícióinak tagjai közvetlen kapcsolatba kerültek a csendes-óceáni tetoválási kultúrákkal.
Egyes tengerészek maguk is tetoválást szereztek, és a szokás fokozatosan egyre ismertebbé vált a brit és később az amerikai tengerészek között.
Fontos azonban egy gyakran ismételt mítoszt kijavítani.
Sok régi tetoválástörténeti cikk azt állítja, hogy a XIX. század elején a brit matrózok 90 százaléka tetovált volt.
Erre nincs megbízható bizonyíték.
A haditengerészet történeti összefoglalói szerint már a XVIII. század végén körülbelül a brit tengerészek egyharmada, az amerikaiaknak pedig körülbelül egyötöde rendelkezhetett legalább egy tetoválással.
Ez önmagában is rendkívül magas arány volt.
A hosszú tengeri utak, a kikötőkben töltött idő és a matrózok közötti amatőr tetoválás egyaránt hozzájárult a hagyomány terjedéséhez.
A matróztetoválások titkos nyelve
Az évtizedek és évszázadok során kialakult egy sajátos tengerészeti tetoválási ikonográfia.
Fontos azonban megjegyezni, hogy ezeknek a jelentéseknek egy része szájhagyomány útján terjedt, és nem minden korszakban vagy haditengerészetben volt teljesen azonos.
Mégis számos szimbólumnak jól dokumentálható hagyományos jelentése van.
Horgony
A horgony az egyik legfontosabb tengerészeti jelkép.
A hagyomány szerint egy horgony azt is jelezhette, hogy viselője átkelt az Atlanti-óceánon.
Később általánosabb jelentéseket is kapott:
- stabilitás;
- biztonság;
- hazatérés;
- remény;
- tengerészeti szolgálat.
Teknős – Shellback
A shellback teknős azt jelezte, hogy a tengerész átkelt az Egyenlítőn.
Az Egyenlítő átlépése a tengerészeti hagyományokban különleges esemény volt, amelyet beavatási szertartások kísérhettek.
Fecske
A fecske az egyik legismertebb old-school matrózminta.
A későbbi tengerészeti hagyományban egy fecske körülbelül 5000 tengeri mérföld megtételét jelképezhette.
A madárnak azonban mélyebb jelentése is volt.
A fecske nagy távolságokat tesz meg, mégis hazatér.
Ezért a matróz számára a biztonságos hazatérés reményét is jelentette.
Teljes vitorlázatú hajó
A teljes vitorlázatú hajó egyes hagyományokban a veszélyes Horn-fok megkerülését jelképezte.
Az ilyen út komoly tengerészeti teljesítménynek számított.
Sárkány
A kínai vagy ázsiai sárkány később különösen azok között vált népszerűvé, akik Kínában vagy a Távol-Keleten szolgáltak.
Az amerikai haditengerészeti hagyományban az aranysárkány az International Date Line, vagyis a nemzetközi dátumválasztó vonal átlépésével is összekapcsolódott.
Kötél
A csukló köré tetovált kötél gyakran fedélzeti matrózt jelölt.
Keresztezett horgonyok
A hüvelyk- és mutatóujj közötti területen viselt keresztezett horgonyok hagyományosan boatswain vagy boatswain’s mate – nagyjából fedélzeti altiszti – szerepkörhöz kapcsolódtak.
Disznó és kakas
Talán az egyik legfurcsább tengerészeti motívum a lábfejre tetovált disznó és kakas.
A régi hiedelem szerint ezek megvédhették a tengerészt a vízbefulladástól.
A magyarázat valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a hajókon szállított állatokat gyakran faládákban tartották, amelyek egy hajótörés során a felszínen maradhattak.
A tetoválásból emlék lett
A tengerészek számára a tetoválás egyfajta vizuális útlevéllé vált.
Nem pecséteket gyűjtöttek egy papírba, hanem történeteket a bőrükre.
Egy minta elárulhatta:
- hol szolgáltak;
- milyen tengereken hajóztak;
- milyen veszélyes útvonalakat teljesítettek;
- milyen hajón dolgoztak;
- kit szerettek;
- milyen hitet követtek;
- vagy melyik kikötőben jártak.
Ez a hagyomány később alapvetően meghatározta azt a stílust, amelyet ma traditional, old school vagy klasszikus tengerészeti tetoválásként ismerünk.
Erős fekete kontúrok, kevés, de határozott szín, egyszerűen olvasható sziluettek:
- horgonyok;
- szívek;
- fecskék;
- rózsák;
- sasok;
- hajók;
- tőrök;
- sellők;
- szerelmek nevei.
A stílus gyakorlati előnye is nyilvánvaló volt.
Ezek a minták erősek, egyszerűek és távolról is jól olvashatók.
August Earle és a maori tetoválás sötétebb története
A korabeli európai beszámolók nemcsak a tetoválás szépségét dokumentálták.
Néha olyan jeleneteket is leírtak, amelyek ma kifejezetten megrázóak.
A művész és utazó Augustus Earle, aki később rövid ideig Darwin HMS Beagle hajóján is dolgozott, 1827-ben Új-Zélandon részletesen megfigyelte a maori tetoválómestereket.
Különösen nagyra értékelte egy Aranghie nevű mester munkáját.
Earle azonban egy hátborzongató történetet is feljegyzett.
Egy szomszédja megölt egy olyan maori törzsfőt, akit Aranghie tetovált, majd a férfi combjáról lenyúzta a tetovált bőrt, és abból díszítette a tölténytáskáját.
Fontos pontosítás: nem Earle készíttette saját tölténytáskáját emberi bőrből. Ő a történet megfigyelője és lejegyzője volt.
A beszámoló ugyanakkor jelzi, milyen nagy művészi és társadalmi értéket tulajdonítottak a magas rangú maori férfiak moko tetoválásainak – és azt is, milyen brutális következményekkel járt az európai gyűjtőszenvedély és a gyarmati találkozások világa.
Omai – egy tetovált polinéz férfi meghódítja Londont
1774-ben egy polinéz férfi érkezett Angliába, aki rövid idő alatt London egyik legismertebb alakjává vált.
Mai volt a neve, bár Európában Omai néven vált ismertté.
Nem Joseph Banks vitte magával Angliába, ahogyan a történetet gyakran mesélik.
Mai Cook második csendes-óceáni expedíciója során csatlakozott a HMS Adventure legénységéhez, Tobias Furneaux kapitány engedélyével, és így jutott el 1774-ben Angliába.
Banks azonban Londonban valóban pártfogásába vette.
Bemutatta a brit társasági elitnek és III. György királynak is.
Mai részt vett bálokon, vacsorákon és még a Parlament ünnepélyes megnyitóján is.
Tetoválásai különösen nagy érdeklődést váltottak ki.
Portrékat készítettek róla, és egy időre a londoni társasági élet egyik szenzációja lett.
Az eset jól mutatja, hogy a polinéz tetoválás már a XVIII. század végén is erős kulturális kíváncsiságot váltott ki Európában.
Amikor a tetoválás elérte a királyi családot
A XIX. század második felére a tetoválás már nem kizárólag a kikötők világához kapcsolódott.
Megjelent az európai arisztokráciában és a királyi családokban is.
Az egyik legfontosabb személy Albert Edward, Wales hercege, a későbbi VII. Edward király volt.
1862-ben, jeruzsálemi látogatása során Jeruzsálem-keresztet tetováltatott magára.
Az eseménynek óriási szimbolikus jelentősége volt.
Ha a brit trón örököse tetoválást viselt, a testdíszítés már nehezebben volt kizárólag „matrózok és bűnözők szokásaként” bemutatható.
Fiai tovább erősítették ezt a divatot.
V. György sárkánya és tigrise
1881-ben a későbbi V. György király, akkor még tizenhat éves haditengerészeti kadétként, Japánba látogatott.
Saját naplója szerint ott tetoválták.
Egy sárkányt és egy tigrist kapott.
Bátyját, Albert Victort szintén tetoválták az út során.
Egy évvel később, 1882-ben Jeruzsálemben ők is vallási tetoválást készíttettek.
George feljegyezte, hogy ugyanaz az ember tetoválta őt, aki húsz évvel korábban apját.
A királyi család tagjainak tetoválásairól beszámolt a sajtó.
A tetoválás hirtelen egzotikus, drága és divatos státuszszimbólummá is válhatott.
A viktoriánus felső tízezer tetoválási divatja
Az 1880-as és 1890-es évekre valóságos tetoválási divat alakult ki a brit felsőbb társadalmi rétegek egy részében.
Arisztokraták, katonatisztek és vagyonos utazók szerezték meg saját mintáikat.
A gazdag ügyfelek bonyolult, nagy méretű és sokszor kifejezetten költséges munkákat rendelhettek.
A gyakorlat különösen vonzó volt azok számára, akik Japánban, Indiában, a Közel-Keleten vagy a birodalom más területein utaztak.
A tetoválás egyben annak bizonyítéka lehetett, hogy viselője járt a világ távoli részein.
A nők sem maradtak teljesen ki a divatból.
A korabeli sajtó olyan előkelő hölgyekről is írt, akik diszkréten elrejthető helyeken viseltek apró virágokat, monogramokat, rovarokat vagy más dekoratív mintákat.
Sutherland Macdonald – amikor a tattooerből tattooist lett
A londoni professzionális tetoválás egyik legfontosabb úttörője Sutherland Macdonald volt.
Ő az első olyan brit tetoválóművészek egyike, akiről biztosan tudjuk, hogy állandó, fizető ügyfelek számára működő professzionális stúdióval rendelkezett.
A londoni Jermyn Street elegáns környezetében dolgozott, és az arisztokrácia tagjai is felkeresték.
Macdonald annyira komolyan vette szakmáját, hogy a hagyományos tattooer helyett a tattooist elnevezést használta.
Ezzel azt akarta hangsúlyozni, hogy nem egyszerű iparos, hanem művész.
Az 1894-es londoni Post Office Directory külön „Tattooist” kategóriát hozott létre – Macdonald pedig éveken át ennek egyetlen bejegyzése volt.
Ez fontos lépés volt a tetoválás professzionalizálódásában.
Jennie Churchill híres kígyója – valóság vagy legenda?
A viktoriánus elit tetoválási divatjával kapcsolatban az egyik legtöbbet ismételt történet Jennie Churchillhez, Winston Churchill édesanyjához kapcsolódik.
A legenda szerint csuklóján egy kígyót viselt, amelyet szükség esetén karkötővel takart el.
A történetet számtalan tetoválástörténeti könyv és cikk átvette.
A probléma az, hogy bizonyítéka bizonytalan.
A Churchill életével foglalkozó kutatók felhívták a figyelmet arra, hogy Jennie számos fennmaradt fényképén jól látható a csuklója, és egyiken sem látszik kígyótetoválás.
Winston Churchill állítólagos horgonytetoválásáról is hasonló történetek keringenek, de ennek biztos dokumentációja sincs.
Ez jó példa arra, milyen könnyen válhat egy izgalmas történet „történelmi ténnyé”, ha elegendően sokszor megismétlik.
1891 – megérkezik az elektromos tetoválógép
A tetoválás technikai történetének egyik legfontosabb dátuma 1891.
A New York-i tetováló, Samuel O’Reilly ebben az évben szabadalmaztatta elektromos tetoválógépét.
A találmány alapja Thomas Edison korábbi elektromos tollának szerkezete volt.
O’Reilly azonban úgy alakította át a rendszert, hogy tű segítségével pigmentet lehessen a bőrbe juttatni.
Az amerikai 464,801-es szabadalmat 1891. december 8-án adták ki.
Fontos pontosítás, hogy O’Reilly gépe még nem volt teljesen azonos a ma klasszikusnak tekintett kéttekercses elektromágneses coil géppel.
A modern coil gépek szerkezete további fejlesztések során alakult ki.
A gépesítés azonban alapvetően megváltoztatta a szakmát.
Gyorsabbá vált a tetoválás, könnyebb lett nagyobb és részletesebb munkákat készíteni, és a professzionális tetoválás fokozatosan elkülönült a matrózok egymáson végzett egyszerű kézi tetoválásaitól.
A divat ismét lefelé vándorol – vagy mégsem?
A XX. század elején a tetoválás különös helyzetbe került.
Egyszerre lehetett:
- királyi emlék;
- arisztokrata különlegesség;
- katonai jelkép;
- matrózemlék;
- munkásosztálybeli díszítés;
- bűnözői azonosító;
- cirkuszi látványosság.
A Vanity Fair 1926-ban találóan úgy fogalmazott, hogy a tetoválás a „vadembertől” a tengerészhez, a tengerésztől pedig a szárazföldi emberhez került, végül pedig áthatotta a teljes társadalmi rétegződést.
A korabeli szóhasználat természetesen ma már elavult és kolonialista szemléletet tükröz, a megfigyelés lényege azonban érdekes:
a tetoválás soha nem tartozott kizárólag egyetlen társadalmi osztályhoz.
Tetoválások és bűnözés
A XIX. század végén a kriminológusok egy része megpróbált kapcsolatot teremteni a tetoválás és a „bűnözői természet” között.
A foglyok között valóban gyakoriak voltak a tetoválások.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy maga a tetoválás a bűnözés jele lenne.
A börtönökben, hadseregekben és hajókon egyszerűen olyan zárt, főként férfi közösségek alakultak ki, ahol:
- sok idő állt rendelkezésre;
- erős volt a csoportidentitás;
- fontosak voltak a személyes jelképek;
- és a tetoválást egymáson is el tudták készíteni.
A korai kriminológia ezt gyakran figyelmen kívül hagyta.
A tetoválást következmény helyett sokszor okként vagy veleszületett „bűnözői jelként” értelmezte.
Ez a szemlélet mára nagyrészt meghaladott.
Sherlock Holmes és a bőr mint bizonyíték
A tetoválások felismerésének gondolata még a viktoriánus irodalomba is bekerült.
Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteiben a test apró jelei – hegek, kézfejek, ruházat, munkából származó nyomok és olykor tetoválások – segítenek következtetni az ember múltjára.
Ez nagyon jól tükrözi a korszak gondolkodását.
A bőr olyan volt, mint egy életrajz.
A tetoválás megmutathatta:
- a katonai múltat;
- a tengerészeti szolgálatot;
- egy korábbi szerelmet;
- egy utazást;
- vagy akár egy börtönben töltött időszakot.
A hagyomány újjászületése
A második világháborút követő évtizedekben a tetoválás bizonyos nyugati társadalmakban ismét erősebben kapcsolódott szubkultúrákhoz.
A matrózok és katonák mellett motorosok, rockerek, punkok és más alternatív közösségek tették saját identitásuk részévé.
Az 1960-as és különösen az 1970-es évektől azonban új korszak kezdődött.
A tetoválók egyre erősebben művészeti médiumként kezdték kezelni a bőrt.
Megjelentek kifinomultabb technikák, új gépek, jobb pigmentek és egyre szélesebb stiláris választék.
A japán, polinéz, amerikai traditional, blackwork, fineline és realisztikus hatások fokozatosan találkoztak egymással.
A tetoválás egyre kevésbé volt egyszerű társadalmi bélyeg.
Művészeti forma lett.
És a matróztetoválások visszatértek
Érdekes módon a modern tetováláskultúra fejlődése nem tüntette el a régi tengerészeti motívumokat.
Éppen ellenkezőleg.
A klasszikus minták újra rendkívül népszerűvé váltak:
- fecskék;
- horgonyok;
- vitorlások;
- világítótornyok;
- rózsák;
- sellők;
- tőrök;
- szívek;
- sasok;
- kígyók;
- „MOM” feliratok;
- szeretett személyek nevei.
A modern tattoo artist ma már professzionális gépekkel, steril egyszer használatos tűkkel és korszerű pigmentekkel dolgozik.
A vizuális nyelv azonban sok esetben ugyanahhoz a világhoz vezet vissza:
a kikötőkhöz és a matrózokhoz.
A tengerészek öröksége
A tengerészeti tetoválás jelentősége jóval túlmutat néhány régi horgonyon és fecskén.
A matrózok segítettek abban, hogy a világ távoli tetoválási kultúrái kapcsolatba kerüljenek Európával.
Polinéziából mintákat és magát a tattoo szót hozták magukkal.
Japánból sárkányokat.
Kínából és más ázsiai kikötőkből keleti motívumokat.
Hawaiiról pálmákat és hula lányokat.
A hajók és kikötők valódi kulturális találkozópontokká váltak.
Egy matróz bőre pedig térképként mesélhette el az életét.
Merre járt.
Milyen tengereket szelt át.
Milyen veszélyeket élt túl.
Kit szeretett.
Miben hitt.
És hová akart egyszer hazatérni.
Talán ezért maradtak ezek a motívumok több mint kétszáz év után is érthetők.
A mai ember már nem feltétlenül azért tetováltat magára horgonyt, mert átkelt az Atlanti-óceánon, és nem kell ötezer tengeri mérföldet hajóznia ahhoz sem, hogy fecskét viseljen.
A régi jelentések azonban tovább élnek bennük.
A tetoválás modern nyugati történetének egyik legfontosabb öröksége így továbbra is ott található, ahol Cook tengerészei, kikötői tetoválók és világjáró matrózok évszázadokkal ezelőtt továbbadták egymásnak:
a bőrön.